A lélekmadár

A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.
– Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott.